LONDON & BRIGHTON (3. RÉSZ)

A harmadik részben:

  • Brighton és a tenger

 

Ha leszállsz a vonatról Brightonban, kisétálsz a pályaudvarról, az egyik lejtős utcán teszel pár métert és meg is pillanthatod a nem is olyan távoli messzeségben a tengert. Oda tartottunk.

Brightonról akkor hallottam először, amikor megtudtam, hogy egyik kedvenc bloggerem odaköltözik. Már akkor magával ragadott ez a város és az a tény, hogy a tengernél fekszik, még inkább rabul ejtett. Amint felvetődött, hogy Londonba utazunk, rögtön kerestem is a lehetőséget, hogy hogyan lehetne útba ejteni Brightont is. Nagy örömömre rendkívül hamar, nagyjából egy óra alatt lent lehet lenni vonattal Londonból, így nem volt kérdés, hogy rákerül a programlistára.

Először úgy terveztük, hogy a szombati napunkat töltjük ott, ám az egész kirándulásunk alatt csak azon a napon volt rossz idő, így áttettük inkább vasárnapra. És milyen jól döntöttünk! Sütött a nap szinte egész végig, amíg ott voltunk.

A Blackfriars vasútállomásról indult a vonatunk, rögtön a jegyvásárlás után sikerült is elcsípnünk egy járatot, ami oda vitt, a bejáratnál kérdezték, hogy hová megyünk, mondtuk, hogy Brightonba és már nyitották is nekünk a kapukat, hogy siessünk nagyon, mert most indul épp egy vonat. Még csak meg se nézték a jegyünket. Mondanom sem kell, hogy nem született helybéliek voltak az illetők, és ezt a kedvességet nagyon sokszor tapasztaltuk ez alatt a pár nap alatt. Az út során kicsit úgy éreztem magam, mint A lány a vonaton című könyvben a főhős, rengeteg angol házikó hátsó kertjébe leshettünk be.

Nagyon hamar odaértünk Brightonba és első dolgunk volt, hogy a tengerhez siessünk. Na jó, előtte még beugrottunk egy boltba, ahol beszereztem a brit Marie Claire-t meg egy kis kaját is vettünk. De ezek után már tényleg odaértünk a végtelen vízhez. Sétálgattunk a parton, etettük a sirályokat, gyönyörködtünk az óriási hullámokban. Egy picit belemártottam a kezemet, számomra ez már a nagyon hideg kategória volt (igen, van az az elvem, hogy a tengerben mindig fürdeni kell, ha lehetőség van rá, ez most nem az a pillanat volt), de még így is láttunk őrülteket, akik belevetették magukat a jeges vízbe. Igen, novemberben.

A brigthoni móló egy vidámparkot rejt, bár nem ültünk fel semmire, azért megnéztük közelebbről is a hullámvasutat, a szellemjárta házat és a rengeteg pénznyelő játékgépet. A vasárnap és a szép idő sok turistát vonzott, képzelem mi lehet ott nyáron. A part menti úton még egy autóversenybe is belefutottunk, nagyon régi autókkal száguldoztak fel-alá.

Ebédre a tengernél nem is ehettünk volna mást, mint egy Fish & Chipset, ami a briteknél nemzeti ételnek számít. Mi itt kóstoltuk először, egy nagy adagot ettünk meg ketten. A halnak szerintem semmi íze nem volt, egyedül a bunda adott neki egy kis sós ízt. Ettől függetlenül jóllaktunk vele és a háttér is szép volt.

Miután már kigyönyörködtük magunkat a tengerben, még tettünk egy sétát a városban is, ahol mindenfelé színes házikókba botlottunk. Nagyon tetszett Brighton, biztos jó lehet itt élni, közel a tenger, közel van London is. Örülök, hogy beiktattunk egy kis vidéki kirándulást a nagyvárosi őrület mellé. Most pedig jöjjenek a képek!

IMG_0266IMG_0268IMG_0371IMG_0269IMG_0287IMG_0373

IMG_0295IMG_0296IMG_0300IMG_0302IMG_0308IMG_0311IMG_0317IMG_0369IMG_0318IMG_0320IMG_0321IMG_0372IMG_0322IMG_0334IMG_0352IMG_0354IMG_0356IMG_0357IMG_0359IMG_0360IMG_0364IMG_0366

Advertisements

LONDON & BRIGHTON (2. RÉSZ)

A második részben:

  • English breakfast
  • Sherlock Holmes Múzeum
  • séta a Regent’s Canal mentén
  • Tower Bridge
  • British Museum
  • Kensington Garden & Harrods
  • sörözés egy angol pubban

Nem titok, hogy amikor még a szálláskeresés fázisában voltam és megláttam, hogy az egyik hotelben, ahol végül megszálltunk, mini Nutella van a reggelihez, nem is kellett sokat gondolkoznom, hogy a foglalás mellett döntsek. Londoni utunk második napját már a szállodában kezdtük, így először kóstolhattuk meg az igazi english breakfastet, vagyis a hamisítatlan, villás angol reggelit. A svédasztal kínálata bőséges volt, én majdnem minden nap a klasszikus menüt ettem, vagyis: rántotta, bacon, pici kolbász, paradicsomos sült bab és pirítós kenyér (amit mi magunk piríthattunk egy nagy gépben). Ez már önmagában elég laktatónak hangzik, de még lecsúszott azért egy-egy nutellás croissant is. Nagyon meg voltunk elégedve a kínálattal, voltak gyümölcsök is, többféle müzli, muffin, kávé, tea, narancslé. Próbáltam minden reggelt kicsit változatosabbá tenni, megkóstoltam Paddington kedvencét, a narancslekvárt is (gyanítom, hogy azért találták ki, hogy a maci szereti, mert így a gyerekek is nagyobb kedvvel eszik meg ezt az amúgy kissé kesernyés lekvárt).

IMG_0133IMG_0132

Nem volt tervbe véve, hogy túl sok múzeumot nézünk majd meg, de egyet semmiképpen sem hagyhattunk ki. Kolos nagy rajongója a Sherlock Holmes sorozatnak (legalábbis az újnak, amiben Benedict Cumberbatch és Martin Freeman szerepelnek), és én is olvastam pár történetét, ezért mindenképp el akartunk látogatni a Baker Street 221/b-be. A híres detektív elképzelt háza volt teljesen korhűen berendezve, több emeletet is bejárhattunk a nyikorgó lépcsőkön. Igazi angol ház volt, benne külön Sherlock, Watson és Mrs. Hudson szobája, és minden egyes tárgy a korabeli időket idézte. Az egyik emeleten viaszbábukkal illusztrálták a detektív egy-egy híresebb történetének jeleneteit és bár én nem sok sztorit ismertem, azért akadt olyan is (például a Vörös Ligáról szóló).

IMG_0136IMG_0137IMG_0140IMG_0145IMG_0151IMG_0152IMG_0153IMG_0154

Kihasználva a szép, napos időt, kicsit megpihentünk egy padon a közeli Regent’s Parkban, majd egy hosszú sétára indultunk. Átmentünk a parkon, majd végig a Regent’s Canal mentén folytattuk az utunkat. A kis folyó rengeteg ember otthona, itt ringanak a házként funkcionáló hajóik. Ahogy elsétáltunk mellettük, kicsit olyan érzés volt, mintha betolakodtunk volna a személyes szférájukba, hiszen a hajó mellett mindenkinek volt egy kis “kertje”, ahová kiülhetett, vagy ahol szívesen vendégül látták az arra járókat. Izgalmas lehet egy ilyen helyen lakni, biztos vagyok benne, hogy az ott élők nagyon nyitott emberek, el tudom képzelni, hogy nyári estéken micsoda bulikat csaphatnak, mindenki ismerhet mindenkit. A folyó ezen szakaszát Little Venice-nek, vagyis Kis Velencének hívják, nem véletlenül.

IMG_0193IMG_0158IMG_0161IMG_0163IMG_0164IMG_0174IMG_0171IMG_0207

A nagy kirándulás után a Borough Marketra tévedtünk teljesen véletlenül, majd megnéztük a Tower Bridge-et és környékét, sétálgattunk a Temze partján, végül a hídon átkelve még kicsit napoztunk a Tower tövében.

IMG_0176IMG_0177IMG_0471IMG_0195IMG_0183IMG_0185IMG_0184IMG_0186

A harmadik napunkra átmenetileg búcsút intettünk a jó időnek, de nem is bántam, mert kíváncsi voltam az igazi londoni, borongós időre. Délelőtt picit csöpörgött az eső, így benti programot szerveztünk. A British Museumra esett a választásunk, ami annyira hatalmas, hogy egy térkép alapján próbáltuk belőni, hogy célirányosan merre is tartsunk. Amit nem hagyhattunk ki, azok a múmiák voltak, ott egész sokat elidőztünk, szeretem az ilyesfajta borzongást, majd még megnéztük a japán gyűjteményt. Egy napot el lehetett volna ott tölteni, de így is sok élménnyel gazdagodtunk ezek között az ősrégi tárgyak között.

IMG_0337IMG_0218IMG_0215IMG_0219IMG_0221IMG_0252IMG_0223IMG_0226IMG_0225IMG_0224

Sajnos a nap délután sem sütött ki, de legalább nem esett, úgyhogy a Kensington Gardenben tettünk egy nagy sétát, megnéztük a Kensington Palace-t, amiben Vilmos herceg és családja él. Benéztünk a közeli Harrods áruházba is, amiről még anno angol órán tanultam, nyilván nem vettünk semmit, ez azért nem az az árkategória, hogy itt szerezzük be a szuvenírt.

IMG_0240IMG_0233IMG_0257IMG_0264

Az estét szintén bakancslistás programmal töltöttük, beültünk a szállásunkhoz közeli, The Old Hat pubba, ahol csapolt Guinnesst ittunk és olvasgattuk az asztalunk mellett tornyosuló könyvespolc egy-egy példányát. A helyiek közben focimeccset néztek és szurkoltak, szóval jó volt a hangulat.

IMG_0260IMG_0251

LONDON & BRIGHTON (1. RÉSZ)

Az első részben:

  • Repülünk, elcsípjük a tízóraizó Paddingtont, belevetjük magunkat a nagyvárosba, idegenvezetésen okosodunk és egy gyors látogatást teszünk a British Libraryben

 

Az utazás az, amire sem pénzt, sem időt, sem pedig energiát nem sajnálok. Már maga az utazás előtti készülődés is lázba hoz, a mostani útnál sem volt ez másként. Vadásztam az akciós repülőjegyeket, böngésztem a szállások között, bújtam az útikönyvet, YouTube videókat néztem olyan vloggerek tolmácsolásában, akik már megjárták Londont. Végül november elején elrepültünk Kolossal Angliába, hogy a világ egyik számunkra eddig még ismeretlen helyét közelebbről is szemügyre vehessük.

Nagyjából 10 évvel ezelőtt repültem először. Aztán azóta nem, úgyhogy ez most igazi kihívás volt számomra, hogy egyedül kellett jegyet foglalnom, intéznem az utasfelvételt, tisztába jönni mindazzal, amit lehet és amit nem lehet a gép fedélzetére vinni. Mindent nagyon részletesen elterveztem, leírtam, előre lefoglaltam. Sajnos rá bírok parázni ilyen dolgokra, ezért nekem jobb, ha bebiztosítom magam. Persze ez nem azt jelentette, hogy amit felírtam látnivalókat, azt ha törik, ha szakad meg kellett néznünk és összedől a világ, ha kimarad, ezen a téren próbáltam inkább csak valamiféle mankónak használni a jegyzeteimet, hogy ne csak céltalanul ténferegjünk a világ egyik leglátogatottabb, nyüzsgő városában.

A repülés maga számomra annyi, hogy felszállunk és leszállunk. Ez izgi, a többit meg valahogy átvészelem. Nem félek vagy ilyesmi, inkább csak nem nagyon tud mit kezdeni magával az ember, ezért számomra kissé unalmas. Viszont most annyiból jobb volt a helyzet, hogy Kolosnak ez volt az első útja, emiatt pedig rám is átragadt egy kis izgalom. Na jó, azért fentről elég jó a kilátás, ezt még pozitívumként hozhatom fel a repüléssel kapcsolatban.

IMG_0102IMG_0105

Miután sikeresen landoltunk a lutoni repülőtéren, a következő megoldandó feladat várt ránk, vagyis megtalálni a National Express buszt (amire már előre megvettem a jegyeket online). Nem volt nehéz dolgunk, sőt még egy eggyel korábbi járatot is sikerült elcsípnünk (amire fel is szállhattunk, pedig konkrét járatra szólt a jegyünk), így a szinte üres busszal már indultunk is tovább Londonba.

Szeretem összekötni a kellemeset a hasznossal, így a buszunk a Paddington állomásig vitt minket, ahol már tudtam, hogy lesz egy Paddington macis kiállítás, ezért az első fotóm vele készült. Itt jegyezném meg, hogy Paddington hatalmas sztár Angliában, ottjártunkkor épp a Paddington film második részére várt mindenki, mindenhol a macis moziplakátba bukkantunk: újságokban, piros buszok oldalán. Egyik este még a tévében is vetítették az első részt, de nem ám csak egy csatornán, egyszerre három csatornán ment bizonyos időeltéréssel a film. A klasszikus londoni helyszínek miatt biztos, hogy megnézem az első részt újra egyben, de most már a másodikra is nagyon kíváncsi vagyok. Teljesen más lesz így nézni a jeleneteket, hogy már jártam abban a városban, azok között a házak, buszok között.

IMG_0119

A fotózkodás után jött a következő kihívás, avagy megvettük az Oyster kártyáinkat. Ez az a kártya, amit a tömegközlekedés használatakor egyszerűen csak odaérintettünk egy ilyen leolvasóhoz és máris felszállhattunk a metróra vagy a buszra. 7 napos Travel Cardot töltöttünk rá, nekünk így turistaként ez érte meg a legjobban. Hamar meg is voltunk vele, egy automatából vettük, minden teljesen egyértelmű volt. Ami ezután jött, az már kissé bonyolódott, tudniillik a londoni metró, az nem a pesti, ott nem 3 metróvonal van, hanem 11, és az sem mindegy, hogy melyik zónában utazol, hiszen az Oyster nem mindenhová érvényes (csak amelyik zónákba megveszed). De nagyszerűen megoldottuk az eljutást a szállodába, ahol el is foglalhattuk a szobánkat, pedig még jócskán a hivatalos érkezési idő előtt voltunk.

A Holiday Inn szállodalánc egyik Ealingben található hoteljében szálltunk meg, Tripadvisoron agyon volt dicsérve meg nagyjából az összes ilyen utazós honlapon. Jogosan, mert tényleg olyan volt, mint a képeken. Nagyon modern enteriőr, kényelmes szoba, csodaszép fürdőszoba hatalmas zuhanykabinnal. Nem is kívánhattunk volna szebbet.

IMG_0109IMG_0118

Az első napunk délutánján már rögtön egy előre lefoglalt programon vettünk részt, online lehetett jelentkezni ingyenes városnéző túrákra. Ez az ingyenes kicsit csalóka, mert a séta végén illett adományt adni az idegenvezetőnknek, de természetesen ki is érdemelte, mert nagyon sok mindent mesélt és sok helyre elvitt minket. Jó volt már rögtön első nap egy igazi angol férfi beszédét hallgatni, még ha nem is értettem mindent, de legalább kicsit szokhattuk az új nyelvkörnyezetet. Sétánk a Big Bentől (ami épp fel volt állványozva) indult, megtekintettük a nevezetességeket a Temze partján, a jogászok negyedét és még Benjamin Franklin házát is.

IMG_0127IMG_0121IMG_0123IMG_0125

Estefelé még megnéztük a British Library modern épületét, majd már eléggé elfáradva visszatértünk a szállásra.

IMG_0128

 

Ha meghallod, hogy “Deszpácsító” (sic!), menekülj! – Fishing On Orfű 2017

Nem, idén nem a kórházban kezdtem. Az idei nagyon jól sikerült, az eddigi legjobb Fishing volt, amin részt vehettünk. Nagyon sokáig a VOLT volt a minden, nagyjából ott nőttem fel, évekig jártunk Sopronba fesztiválozni, egy igazán meghatározó élménye marad a késői tizen és korai huszas éveimnek. Aztán valahogy átpártoltunk Orfűre. Először nehezen ment, nem voltak még meg a megszokott útvonalak, nem ismertem a helyet, minden új volt. És mégis, valahogy sikerült megbarátkoznunk. Nagy előny például a VOLT-tal szemben, hogy lehet strandolni (jó, tavaly nem tudtam, de amúgy igen). Erre az évre pedig valahogy “belaktuk” Orfűt.

Idén is a tavalyi koncepciót alkalmaztuk, már ami a lakhatásunkat illeti. Az autós táborhelyünket ugyanoda tudtuk “felépíteni”, a fa kellemes árnyékot adott és még extra ponyva is volt a két autó között. Bár az alváson kívül nem sok időt töltöttünk ott, szerencsére egész héten ragyogó nyári idő volt, így napközben a parton lehettünk.

Reggelente a Csinosban indítottunk, ahol kiélvezhettük a hely egyéb szolgáltatásait is az étkezésen kívül, de ez most inkább maradjon titokban, nehogy jövőre mindenki lecsapjon rá. A lényeg, hogy a komfortérzetünkhöz nem csak a tojásrántotta, a tejbegríz és a jegeskávé járult hozzá.

Miután frissen, üdén és jóllakottan végeztünk a reggeli körünkkel, kezdődhetett a vadászat. Minden nap meg kellett keresnünk a megfelelő horgászstéget, ami még nem volt foglalt és viszonylag biztonságosan meg lehetett közelíteni, hiszen a legtöbb privát stég volt, emiatt pedig le is volt zárva. Volt, hogy egy másik stégről átúszva kellett megközelítenem az egyiket, míg Kolosnak sikerült bemásznia. Aztán amint elfoglaltuk a helyünket, onnantól már csak napoztunk, fröccsöztünk és úszkáltunk a vízben. Délutánonként már kezdődtek a koncertek a közeli vízi színpadon, amit így mi a saját stégünkről vagy a tóból hallgathattunk.

Egyik délelőtt még futni is voltam, a tó körüli bicikliút remek lehetőséget ad egy kis edzésre, így meg is tettem a 6 kilométeres távot a meglehetősen nagy kánikulában. A többi napon inkább a lustálkodásé és a strandolásé volt a főszerep, bár Kolos még tanult is, hiszen a rákövetkező héten volt az államvizsgája.

Na de most már jöjjenek a koncertélmények. Mivel mással is kezdhetném, mint Lovasi nyitóbulijával, amely egyben az 50. születésnapi ünnepsége is volt. Kispál, Kiscsillag számok szólaltak meg, valamint a Bandi a hegyről szólóalbumról is dalok. Mivel nem nagyon tudtuk, hogy mire számítsunk, miket játszanak majd, így minden egyes dalt izgalom előzött meg, vajon melyik lesz a következő. A dalszövegek ismeretének terén nem okoztam csalódást, ment minden, a legjobb talán a közönségénekeltetős Egy az egybe (csak maga) volt. Vendégművészek is voltak, Kiss Tibi, Livius, Németh Juci, így például a De szeretnék is megszólalt az eredeti verziójában. A vadiúj Kiscsillag albumról is sok számot ellőttek, szóval egy egész életúton átívelő repertoárt hallhattunk, és itt derült ki, hogy ki mennyire van képben a különböző korszakokat illetően. Jelentem, én mindet ismertem. 🙂 Talán szerencsésnek mondhatom magam ebből a szempontból, hiszen egy évek óta létező és sikeres Kispál együttest szerethettem meg már egész kicsi koromban, aztán jöttek az évek, amikor már járhattam a koncertjeikre, ott lehettem a Kiscsillag megszületésénél, szóval ennek az életútnak a jelentős része a szemem előtt zajlott le és ezáltal részese lehettem. És természetesen lehetek ma is, hiszen Lovasi továbbra is alkot és azt kell, hogy mondjam, az új album, a Semmi konferencia talán a legjobb Kiscsillag lemez, van egy íve a daloknak, a színházi előadásnak köszönhetően egyfajta rockopera ez, elmondhatom, hogy talán ennek az albumnak tanultam meg leghamarabb a szövegét. Az sem elhanyagolható, hogy Lovasinak láthatóan jót tett ez az új házassága, a koncert végén még Földes Esztertől is hallhattunk egy szülinapi köszöntő számot, majd a kissé zavarba hozott Lovasinak a kezébe nyomott egy óriási szivecskés lufit. Szóval cukik tényleg, így meg főleg jó nekünk, a közönségnek is, hogy úgy tűnik, van múzsa, inspiráció, ami kihat a zenei teljesítményre is.

A Lovasi 50 koncert így tényleg mindent vitt már rögtön a 0. napon, de persze még hátra volt a többi nap felhozatala is, úgyhogy ezekből is megemlítenék párat. Már régóta szerettem volna eljutni a Rokokó Rosé koncertjére, aminek a dobosa Katának, az egyik volt szobatársamnak a húga. A banda csak csajokból áll rengeteg hangszerrel és nagyon kellemes, táncolható számokat játszanak. Jövőre visszatérünk. Egyébként a Borfalunál nagyon jó fellépők voltak, egyik nap például  egy szerb zenekar, a Repetitor koncertjén voltunk, na ők eléggé zúzósak voltak, de jó volt egy kis szerb szöveget hallgatni. Kedvenc énekesnőm, Jónás Vera is itt lépett fel, szerencsére idén nem mosta el a koncert végét az eső. Láthattuk dobolni, segített mindenkinek egy kis közös kiabálással kiadni magából a felgyülemlett stresszt és nem mellesleg most is ugyanolyan szerethető volt, mint mindig.

A nagyszínpad hangosítása idén valahogy nem úgy sikerült, ahogy kellett volna, emiatt hagytuk ott például a Szabó Balázs bandája koncertet, valamint a fesztivál záróakkordjaként fellépő, Fishinges fellépők dalait feldolgozó kórus sem szólt úgy, ahogy illett volna. A Quimby szintén egy nagyon várt zenekar volt idén, főleg amiatt, mert az ő vadiúj albumuk is nagyon ütős, de szinte alig játszottak róla, Kiss Tibi meg is jegyezte, hogy úgy látja nem nagyon ismerjük, de az az igazság, hogy csak rossz helyen hallgatózott. A Quimby már eddig is egy elég sok tagú banda volt, de most még Dj Bootsie is fellépett velük, nem tudom, hogy állandó taggá avanzsált-e, én mondjuk szeretem, úgyhogy felőlem maradhat, jót tesz a számoknak egy kis elektronikus mellékíz.

Aztán voltunk még Hiperkarmán, ami egyfajta időutazás volt vissza a gimis évekbe, tekintve, hogy szinte az összes szám abból a korszakból való volt. A gimis évekhez más úton is visszakanyarodhattam, hiszen két volt osztálytársammal a színpadon fellépett a Mary Popkids, Daninak már részleteztem, hogy mi nem tetszett a koncert rövidsége mellett (amiről persze ők nem tehetnek). A lényeg, hogy ismert számok is kellenek, azokat lehet énekelni, azokra lehet tombolni. Ezt a Soerii & Poolek ki is használta, indítottak három népszerű számmal, de aztán ennyi elég is volt, jöttek inkább a csajok félmeztelenül vonaglani a színpadra. Ilyen is kell, de persze vicces, hogy Lovasi szerint ez egy családbarát fesztivál, a mellettünk álló család a kisfiúkkal nem tudom, mennyire élvezte a produkciót, apuka biztosan. Persze Soerii & Poolekre mindig oda kell menni, mert egy baromkodás az egész és cseppet sem mondható szokványosnak, amit művelnek.

Akik még nagyon tetszettek, ők a Fran Palermo (Jónás Verához hasonlóan szintén Balaton Methodos “szerzeményeim”), jó volt a sok fúvós a zenekarban, kár, hogy nem maradtunk végig. Idén végre eljutottunk Néhai Bárány koncertre, sajnos Szabiék eddig mindig olyan hülye időpontokban léptek fel, amit már nem tudtunk kivárni, de ez az este 6 már barátibb volt.

Így telt a 2017-es Fishing, remek volt az időjárás (csak egyszer esett, akkor is csak kicsit lefaragtak a PUF koncertjéből), sokat strandoltunk, fröccsöztünk, buliztunk. Ha csak rövid időre, de Dórával is sikerült kicsit összefutni. A társaság is jó volt, Kolossal nagyon jól bírjuk az ilyen egész napos együttléteket, nekünk ez nem okoz gondot, pont, hogy inkább hétköznap olyan kevés időt töltünk egymás társaságában.

Még eggyel tartozom: miért ez a cím? Nos, a nyár slágere a Fishingen is sláger volt, igaz, hogy ott Deszpácsító néven futott, de szerencsére a “minden nap, éjjel-nappal ez fog szólni a Csinosban” végül nem teljesült, Deszpácsító srácra viszont örökre ráragadt ez a név.

 

 

Lillafüred

Pár napot a csodás Lillafüreden töltöttünk Kolossal. Bár neki még javában zajlik a vizsgaidőszak, egy kis pihenést jó volt a sűrű hétköznapok közé iktatni.

Elsőként Miskolc felé vettük az irányt, az autópályán cseréltünk, így én vezettem be a városba. Még sosem jártam ott, Kolos viszont az országjáró munkái során már igen. A belvárosban parkoltam le, így pár lépésre volt csak a város fő utcája, aminek különlegessége, hogy a közepén húzódik két sínpár a villamosoknak. Kicsit sétálgattunk, majd a neten már előzetesen kinézett helyre, a Bitang Joe hamburgerezőbe ültünk be ebédelni. Miután kicsit lemozogtuk a hambikat, ismét autóba szálltunk és ezúttal már Lillafüredre indultunk.

IMG_20170528_143835_862IMG_20170528_144524_098

A szállásunk a Palotaszállóban, hivatalosabb nevén a Hunguest Hotel Palotában volt, ahol miután becsekkoltunk, egyből el is foglaltuk a szobánkat. Sok időt nem is töltöttünk ott, inkább a szálló melletti tóhoz siettünk, ahol kis csónakokat lehetett bérelni, így a vízről csodálhattuk a tavat körülölelő erdőt.

IMG_20170528_175227_500IMG_20170528_175958_061IMG_20170531_174429_585

Csónakázás után még sétáltunk egyet a környéken, ahol hatalmas banzáj volt épp, lévén hogy pont gyereknapon érkeztünk. Ám ez a tömeg másnaptól már sehol sem volt, ezért is érdemes májusban hosszúhétvégézni belföldön, ezt jól meg is jegyezzük magunknak a következő évekre is.

IMG_20170528_180401_398

Az estét már a szállodában töltöttük, kipróbáltuk a wellnessrészleget, ahol különféle pezsgőfürdős medencékben csobbanhattunk és szaunáztunk is. Most valahogy Kolos is rákapott erre az izzadásra, eddig nem jött be neki, de egész jól bírta bent velem a 10 perceket. Meg utána a jéghideg merülőmedencét is. A vacsoránk svédasztalos volt, első este nem is bírtam sokat enni, csak egy kis karfiolkrémleves, görögdinnye szeletek (!) és sajt csúszott le.

Másnap reggel, lévén hogy ilyen sportosak vagyunk mindketten, a szálloda konditermében indítottunk. Kolos a különféle erősítő eszközöket próbálta ki, én pedig a futópadon futottam. Rá kellett jönnöm, hogy a futópad nem az én világom. Egyrészt rettenetesen unalmas, csak a számokat nézem a kijelzőn, másrészt pedig olyan érzésem van, mintha nem is haladnék semerre. Jó, nyilván nem haladok, hiszen egy helyben futok, de a megtett kilométereket sem érzem. Miután jól kiizzadtuk magunkat, mentünk is reggelizni, amire szintén nem lehetett panaszom, volt választási lehetőségünk bőven, de elsősorban a bundáskenyér volt az, amit nem hagyhattunk ott. Volt külön laktózmentes tej is, de én a szójatejet kóstoltam inkább meg müzlivel.

A délelőttöt a közeli Libegőparkban töltöttük, én még sosem ültem libegőn, terveztük már régebben, hogy felülünk a zugligeti libegőre (ahogy Szalóki Ági is énekli), de ez most beelőzte. Kolos kissé tériszonyos, ellenben én nagyon élveztem a libegést. Miután felértünk a tetejére, kiszálltunk, majd a közeli Oxigén túraútvonal egy részét jártuk be. Úgy döntöttünk, hogy az egészet végigjárjuk, de végül rossz irányban kanyarodtunk le, így hamarabb visszaértünk. De így is szép sétát tettünk az erdőben, ahol rajtunk kívül nem is járt senki és még egy kis őzikét is láthattunk. Mielőtt visszalibegtünk volna az alsó állomásra, még lehűtöttük magunkat egy-egy jégkrémmel. Nem mondom, hogy nem mentem volna még egy (-két) kört.

IMG_20170529_151527_672IMG_20170529_112415IMG_20170530_174909_458

Délután még sétálgattunk picit a környéken, megnéztük a vízesést, valamint József Attila szobrát is, aki még a ’30-as években járt Lillafüreden, itt írta Óda című versét (és szintén a Palotaszállóban lakott).

IMG_20170529_140912

5 órára masszázsra mentem, egy teljes testmasszázst kértem, közben Kolos (akiről azt hitték, hogy a férjem) a medencékben várt rám. Nagyon jól esett a masszírozás, teljesen feltöltődtem tőle (is), majd én is áztattam magam egy kicsit. Este a vacsi szintén remek volt, a dinnyét sem hagyhattam ki, a sütiket (ó, az a mangós szelet valami isteni volt!) pedig a teraszon fogyasztottuk el, miközben gyönyörködtünk a tóban.

IMG_20170530_180124_620

Másnap a reggelizés után (ezúttal ananász volt az egyik nyamim) kicsekkoltunk, a cuccainkat kivittük a kocsiba, de még maradtunk és fürdőztünk egyet, valamint Kolos is masszíroztatta egyet magát. Hogy ne csak bent áztassuk magunkat, kicsit ki is mentünk napozni a szálló udvarára.

Abszolút kimaxoltuk ezt a rövidke kis időt, amit itt töltöttünk és amennyire Kolos húzta a száját az elején, hogy ő nem akar wellnessezni, annyira jól érezte magát mégis. Szeretem, hogy nem vagyunk punnyadtak, hogy kihasználjuk az időnket, ami persze nem jelenti azt, hogy percre pontosan beosztjuk a napjainkat, de minden tőlünk telhetőt kihozzuk belőlük. Még így is maradtak ki programok, amik miatt még vissza kell jönnünk valamikor erre a gyönyörű helyre, mégpedig az utazás a kisvasúttal, valamint a barlangok végigjárása. Ettől függetlenül nem voltunk csalódottak, rengeteg élményben volt részünk, aktív programokat is beiktattunk, de a pihenésre is jutott idő. És ez szerintem pont így van jól, fel kell fedezni a környéket, de ki kell használni a pihenést szolgáló programokat is, legyen az ejtőzés a medencében vagy egy kis szaunázás.

IMG_20170529_201036_239IMG_20170530_181003_015

süninapló #05

Nem hiába él az a felfogás a köztudatban, hogy mielőtt az ember gyereknevelésre vállalkozna, először tartsa életben a szobanövényeit vagy képes legyen gondoskodni egy háziállatról. Franklin olyan sok mindenre megtanít minket, a vele történő foglalkozás olyan kompetenciákat fejleszt, amelyekkel amúgy nem vagy csak más formában kerülnénk kapcsolatba.

  • Franklin türelemre tanít. Süni létére nem meglepő, hogy félénk állatka, így igazi csodaszámba megy, ha a helyére visszatéve egyből az itatójához szalad és a nyilvánosság előtt issza a vizét. Ilyenkor néma csendben, mozdulatlanul kell várni, nehogy ősünisége megijedjen és beszaladjon a bújózsákjába, hiszen ritka pillanat az ilyen. Ugyanígy türelemmel és mozdulatlansággal jár az is, ha pisil-kakil vagy csak a Dreamies falatkáit nyammogja.
  • Franklin törődésre tanít. Mivel ő saját magát nem nagyon tudja ellátni és nyilván mi Kolossal azért vagyunk, hogy a tőlünk telhető legtöbb dolgot megadjuk neki, így nem kérdés, hogy az olyan apróságoktól kezdve, mint hogy mindig legyen táp a tálkájában, víz az itatójában, tisztaság a helyén, az olyan komolyabb dolgokig is, hogy a körmei mindig ápoltak legyenek és a lehető legtovább kihúzva a fürdetésig eltelt időt (Franklin utál pancsizni) azért ne egy bűzgombóc legyen a süni, ez mind a mi feladatunk, amire naponta oda kell figyelnünk. Takarítani a helyét, a kerekét mind-mind felelősség, de olyan dolgok, amiket szívesen megcsinálunk, hiszen ezzel neki teszünk jót.
  • Franklin az élet apró örömeire tanít. Amikor hazafelé tartok a munkahelyemről, mindig beugrik, hogy nemsokára már ölelgethetem a sünikét. Lehet akármilyen rossz napom, idegesítő utastársaim a villamoson, sünimanó mindezt két másodperc alatt el tudja velem feledtetni. Az esti filmnézéseket pedig mindig feldobja, ahogy pocakcimogatásért kuncsorog.
  • Franklin felelősségre tanít. Felelősek vagyunk érte, azért, hogy milyen élete, milyen életkörülményei vannak. Figyelnünk kell a hőmérsékletre, hiszen a sünik könnyen hibernálódhatnak, ha nincs megfelelő melegség biztosítva nekik. Minden reggel (még ha ő a legkevésbé sem szereti, hogy ébresztgetjük, mikor már végre alvásidő lenne) ellenőrizzük, hogy minden rendben van-e, nem történt-e vele bármi az éjszaka folyamán.
  • Franklin kitartásra tanít. Sokszor eszembe jut futóversenyeken, hogy ő éjszakánként mennyit tekeri a kerekét (elvileg akár 8-10 kilométert is lefutnak a sünik éjjelente), így hatalmas motiváció számomra és mindig ad egy kis löketet, ha már fáradnék.
  • Franklin elfogadásra tanít. Nem minden süni egyforma és bár nekünk ő az egyetlen sünink és igazából nincs is kihez hasonlítani, mégis tudjuk, hogy ő (és mint minden más állatka is) egy külön egyéniség. Franklin nem szalad akkor a kerékben, ha látjuk, csakis éjszaka, amikor leoltottunk minden lámpát és elcsendesedett a lakás, ő csak akkor jön elő. Nem szokott a hátára kenni semmit, talán max. kétszer fordult elő ilyesmi (a sünik, ha idegen szagot/ízt éreznek, akkor habzás kíséretében a hátukra kenik, mintha ezzel raktároznák el ezt az új “élményt”).

Franklinért felelősek vagyunk és nemcsak azért, mert a nevünk ott szerepel a származási lapján, hanem mert már több, mint másfél éve családtag és nagyon szeretjük.

DSC_0594DSC_0798

 

karácsonyváró

Kerülgetem a blogomat már egy ideje. Jó ideje. Időszakos eltűnéseim mindig is voltak, a lelkesedés hol megvan, hol pedig alábbhagy. Az utóbbi időben rákaptam, hogy a velem történt eseményeket, a számomra érdekes dolgokat kép formájában dokumentáljam az Instagramon. Az persze nem ugyanaz, mint amikor egy élményhez sok-sok szöveg is társul.

De most itt vagyok, ezen a platformon is kicsit “bejelentkezek”, hogy mi is a helyzet mostanság. Lassan itt a karácsony, vasárnap már a harmadik adventi gyertya is égni fog. A tél egyelőre csak hideg formájában köszöntött be, bár vannak reggelek, amikor kicsit kifehéredik a táj, de a hóesésre még várni kell. A lakásban már fellelhető egy-két karácsonyi dekoráció, nem erőltetett formában, csak egy-egy mécsestartó, apró dísz imitt-amott. A zabkásánkra mostanában fahéj vagy mézeskalács fűszerkeverék is kerül a hangolódás jegyében, a szezonális kínálatot kihasználva pedig szinte mindig van itthon édesburgonya, cékla, sütőtök, datolyaszilva, citrusfélék, gránátalma. Tegnap édesburgonya chipset készítettem sorozatnézéshez, a céklát pedig előszeretettel reszelem bele zabkásába vagy turmixok megszínesítőjeként használom fel. Franklin ezt a színes zöldséget nem kimondottan értékeli, annál inkább a datolyaszilvát, amit picit összepaszírozva adok neki és meg is eszi az utolsó falatig. A zöldségek kimondottan jó sütemény összetevők, Kolos nemrégiben meg is jegyezte (kissé finomkodva, hogy azért el ne bízzam magam), hogy egész finomak ezek a kissé furcsa sütik, amikbe olykor cukkini, sütőtök vagy cékla is kerül. Mivel önmagában nem rajong egyikért sem, így próbálom belecsempészni az étkezésébe ezeket az egészséges hozzávalókat, úgy tűnik sikerrel.

Nemrég olvastam egy dán szokásról (mostanában rákattantam Dániára, bakancslistás tétel!), a hygge-ről, amit nagyjából úgy lehetne lefordítani, hogy (nem csak téli) kuckózás, közös étkezés barátokkal, családdal, gyertyafény, jó hangulat. Ezt a hygge életstílust próbálom én is alkalmazni a mindennapokban, amihez elég annyi, hogy gyújtsunk pár mécsest, elmerüljünk egy jó könyvben, közösen (vagy akár egyedül) süssünk illatos sütiket vagy sütőtököt, kávézós-beszélgetős délutánokat szervezzünk vagy elmerüljünk egy kád forró és habbal teli vízben. Ehhez a hygge-hez kapcsolom én a slow mozgalmat is, kicsit hasonlít a kettő abban a tekintetben, hogy mindkettő picit lelassít, a jelenre fókuszál, az apró örömökre fekteti a hangsúlyt. Ebben a hygge-szellemben várom idén a karácsonyt és próbálom a környezetemre is kivetíteni ezt az életérzést. (Ha valaki, hát Franklin tudja mi az a hygge, most is, miközben ezeket a sorokat írom, itt durmol a hasamon elterülve.)

Befejezésként pedig itt egy videó a hygge-ről: