Ha meghallod, hogy “Deszpácsító” (sic!), menekülj! – Fishing On Orfű 2017

Nem, idén nem a kórházban kezdtem. Az idei nagyon jól sikerült, az eddigi legjobb Fishing volt, amin részt vehettünk. Nagyon sokáig a VOLT volt a minden, nagyjából ott nőttem fel, évekig jártunk Sopronba fesztiválozni, egy igazán meghatározó élménye marad a késői tizen és korai huszas éveimnek. Aztán valahogy átpártoltunk Orfűre. Először nehezen ment, nem voltak még meg a megszokott útvonalak, nem ismertem a helyet, minden új volt. És mégis, valahogy sikerült megbarátkoznunk. Nagy előny például a VOLT-tal szemben, hogy lehet strandolni (jó, tavaly nem tudtam, de amúgy igen). Erre az évre pedig valahogy “belaktuk” Orfűt.

Idén is a tavalyi koncepciót alkalmaztuk, már ami a lakhatásunkat illeti. Az autós táborhelyünket ugyanoda tudtuk “felépíteni”, a fa kellemes árnyékot adott és még extra ponyva is volt a két autó között. Bár az alváson kívül nem sok időt töltöttünk ott, szerencsére egész héten ragyogó nyári idő volt, így napközben a parton lehettünk.

Reggelente a Csinosban indítottunk, ahol kiélvezhettük a hely egyéb szolgáltatásait is az étkezésen kívül, de ez most inkább maradjon titokban, nehogy jövőre mindenki lecsapjon rá. A lényeg, hogy a komfortérzetünkhöz nem csak a tojásrántotta, a tejbegríz és a jegeskávé járult hozzá.

Miután frissen, üdén és jóllakottan végeztünk a reggeli körünkkel, kezdődhetett a vadászat. Minden nap meg kellett keresnünk a megfelelő horgászstéget, ami még nem volt foglalt és viszonylag biztonságosan meg lehetett közelíteni, hiszen a legtöbb privát stég volt, emiatt pedig le is volt zárva. Volt, hogy egy másik stégről átúszva kellett megközelítenem az egyiket, míg Kolosnak sikerült bemásznia. Aztán amint elfoglaltuk a helyünket, onnantól már csak napoztunk, fröccsöztünk és úszkáltunk a vízben. Délutánonként már kezdődtek a koncertek a közeli vízi színpadon, amit így mi a saját stégünkről vagy a tóból hallgathattunk.

Egyik délelőtt még futni is voltam, a tó körüli bicikliút remek lehetőséget ad egy kis edzésre, így meg is tettem a 6 kilométeres távot a meglehetősen nagy kánikulában. A többi napon inkább a lustálkodásé és a strandolásé volt a főszerep, bár Kolos még tanult is, hiszen a rákövetkező héten volt az államvizsgája.

Na de most már jöjjenek a koncertélmények. Mivel mással is kezdhetném, mint Lovasi nyitóbulijával, amely egyben az 50. születésnapi ünnepsége is volt. Kispál, Kiscsillag számok szólaltak meg, valamint a Bandi a hegyről szólóalbumról is dalok. Mivel nem nagyon tudtuk, hogy mire számítsunk, miket játszanak majd, így minden egyes dalt izgalom előzött meg, vajon melyik lesz a következő. A dalszövegek ismeretének terén nem okoztam csalódást, ment minden, a legjobb talán a közönségénekeltetős Egy az egybe (csak maga) volt. Vendégművészek is voltak, Kiss Tibi, Livius, Németh Juci, így például a De szeretnék is megszólalt az eredeti verziójában. A vadiúj Kiscsillag albumról is sok számot ellőttek, szóval egy egész életúton átívelő repertoárt hallhattunk, és itt derült ki, hogy ki mennyire van képben a különböző korszakokat illetően. Jelentem, én mindet ismertem. 🙂 Talán szerencsésnek mondhatom magam ebből a szempontból, hiszen egy évek óta létező és sikeres Kispál együttest szerethettem meg már egész kicsi koromban, aztán jöttek az évek, amikor már járhattam a koncertjeikre, ott lehettem a Kiscsillag megszületésénél, szóval ennek az életútnak a jelentős része a szemem előtt zajlott le és ezáltal részese lehettem. És természetesen lehetek ma is, hiszen Lovasi továbbra is alkot és azt kell, hogy mondjam, az új album, a Semmi konferencia talán a legjobb Kiscsillag lemez, van egy íve a daloknak, a színházi előadásnak köszönhetően egyfajta rockopera ez, elmondhatom, hogy talán ennek az albumnak tanultam meg leghamarabb a szövegét. Az sem elhanyagolható, hogy Lovasinak láthatóan jót tett ez az új házassága, a koncert végén még Földes Esztertől is hallhattunk egy szülinapi köszöntő számot, majd a kissé zavarba hozott Lovasinak a kezébe nyomott egy óriási szivecskés lufit. Szóval cukik tényleg, így meg főleg jó nekünk, a közönségnek is, hogy úgy tűnik, van múzsa, inspiráció, ami kihat a zenei teljesítményre is.

A Lovasi 50 koncert így tényleg mindent vitt már rögtön a 0. napon, de persze még hátra volt a többi nap felhozatala is, úgyhogy ezekből is megemlítenék párat. Már régóta szerettem volna eljutni a Rokokó Rosé koncertjére, aminek a dobosa Katának, az egyik volt szobatársamnak a húga. A banda csak csajokból áll rengeteg hangszerrel és nagyon kellemes, táncolható számokat játszanak. Jövőre visszatérünk. Egyébként a Borfalunál nagyon jó fellépők voltak, egyik nap például  egy szerb zenekar, a Repetitor koncertjén voltunk, na ők eléggé zúzósak voltak, de jó volt egy kis szerb szöveget hallgatni. Kedvenc énekesnőm, Jónás Vera is itt lépett fel, szerencsére idén nem mosta el a koncert végét az eső. Láthattuk dobolni, segített mindenkinek egy kis közös kiabálással kiadni magából a felgyülemlett stresszt és nem mellesleg most is ugyanolyan szerethető volt, mint mindig.

A nagyszínpad hangosítása idén valahogy nem úgy sikerült, ahogy kellett volna, emiatt hagytuk ott például a Szabó Balázs bandája koncertet, valamint a fesztivál záróakkordjaként fellépő, Fishinges fellépők dalait feldolgozó kórus sem szólt úgy, ahogy illett volna. A Quimby szintén egy nagyon várt zenekar volt idén, főleg amiatt, mert az ő vadiúj albumuk is nagyon ütős, de szinte alig játszottak róla, Kiss Tibi meg is jegyezte, hogy úgy látja nem nagyon ismerjük, de az az igazság, hogy csak rossz helyen hallgatózott. A Quimby már eddig is egy elég sok tagú banda volt, de most még Dj Bootsie is fellépett velük, nem tudom, hogy állandó taggá avanzsált-e, én mondjuk szeretem, úgyhogy felőlem maradhat, jót tesz a számoknak egy kis elektronikus mellékíz.

Aztán voltunk még Hiperkarmán, ami egyfajta időutazás volt vissza a gimis évekbe, tekintve, hogy szinte az összes szám abból a korszakból való volt. A gimis évekhez más úton is visszakanyarodhattam, hiszen két volt osztálytársammal a színpadon fellépett a Mary Popkids, Daninak már részleteztem, hogy mi nem tetszett a koncert rövidsége mellett (amiről persze ők nem tehetnek). A lényeg, hogy ismert számok is kellenek, azokat lehet énekelni, azokra lehet tombolni. Ezt a Soerii & Poolek ki is használta, indítottak három népszerű számmal, de aztán ennyi elég is volt, jöttek inkább a csajok félmeztelenül vonaglani a színpadra. Ilyen is kell, de persze vicces, hogy Lovasi szerint ez egy családbarát fesztivál, a mellettünk álló család a kisfiúkkal nem tudom, mennyire élvezte a produkciót, apuka biztosan. Persze Soerii & Poolekre mindig oda kell menni, mert egy baromkodás az egész és cseppet sem mondható szokványosnak, amit művelnek.

Akik még nagyon tetszettek, ők a Fran Palermo (Jónás Verához hasonlóan szintén Balaton Methodos “szerzeményeim”), jó volt a sok fúvós a zenekarban, kár, hogy nem maradtunk végig. Idén végre eljutottunk Néhai Bárány koncertre, sajnos Szabiék eddig mindig olyan hülye időpontokban léptek fel, amit már nem tudtunk kivárni, de ez az este 6 már barátibb volt.

Így telt a 2017-es Fishing, remek volt az időjárás (csak egyszer esett, akkor is csak kicsit lefaragtak a PUF koncertjéből), sokat strandoltunk, fröccsöztünk, buliztunk. Ha csak rövid időre, de Dórával is sikerült kicsit összefutni. A társaság is jó volt, Kolossal nagyon jól bírjuk az ilyen egész napos együttléteket, nekünk ez nem okoz gondot, pont, hogy inkább hétköznap olyan kevés időt töltünk egymás társaságában.

Még eggyel tartozom: miért ez a cím? Nos, a nyár slágere a Fishingen is sláger volt, igaz, hogy ott Deszpácsító néven futott, de szerencsére a “minden nap, éjjel-nappal ez fog szólni a Csinosban” végül nem teljesült, Deszpácsító srácra viszont örökre ráragadt ez a név.

 

 

Lillafüred

Pár napot a csodás Lillafüreden töltöttünk Kolossal. Bár neki még javában zajlik a vizsgaidőszak, egy kis pihenést jó volt a sűrű hétköznapok közé iktatni.

Elsőként Miskolc felé vettük az irányt, az autópályán cseréltünk, így én vezettem be a városba. Még sosem jártam ott, Kolos viszont az országjáró munkái során már igen. A belvárosban parkoltam le, így pár lépésre volt csak a város fő utcája, aminek különlegessége, hogy a közepén húzódik két sínpár a villamosoknak. Kicsit sétálgattunk, majd a neten már előzetesen kinézett helyre, a Bitang Joe hamburgerezőbe ültünk be ebédelni. Miután kicsit lemozogtuk a hambikat, ismét autóba szálltunk és ezúttal már Lillafüredre indultunk.

IMG_20170528_143835_862IMG_20170528_144524_098

A szállásunk a Palotaszállóban, hivatalosabb nevén a Hunguest Hotel Palotában volt, ahol miután becsekkoltunk, egyből el is foglaltuk a szobánkat. Sok időt nem is töltöttünk ott, inkább a szálló melletti tóhoz siettünk, ahol kis csónakokat lehetett bérelni, így a vízről csodálhattuk a tavat körülölelő erdőt.

IMG_20170528_175227_500IMG_20170528_175958_061IMG_20170531_174429_585

Csónakázás után még sétáltunk egyet a környéken, ahol hatalmas banzáj volt épp, lévén hogy pont gyereknapon érkeztünk. Ám ez a tömeg másnaptól már sehol sem volt, ezért is érdemes májusban hosszúhétvégézni belföldön, ezt jól meg is jegyezzük magunknak a következő évekre is.

IMG_20170528_180401_398

Az estét már a szállodában töltöttük, kipróbáltuk a wellnessrészleget, ahol különféle pezsgőfürdős medencékben csobbanhattunk és szaunáztunk is. Most valahogy Kolos is rákapott erre az izzadásra, eddig nem jött be neki, de egész jól bírta bent velem a 10 perceket. Meg utána a jéghideg merülőmedencét is. A vacsoránk svédasztalos volt, első este nem is bírtam sokat enni, csak egy kis karfiolkrémleves, görögdinnye szeletek (!) és sajt csúszott le.

Másnap reggel, lévén hogy ilyen sportosak vagyunk mindketten, a szálloda konditermében indítottunk. Kolos a különféle erősítő eszközöket próbálta ki, én pedig a futópadon futottam. Rá kellett jönnöm, hogy a futópad nem az én világom. Egyrészt rettenetesen unalmas, csak a számokat nézem a kijelzőn, másrészt pedig olyan érzésem van, mintha nem is haladnék semerre. Jó, nyilván nem haladok, hiszen egy helyben futok, de a megtett kilométereket sem érzem. Miután jól kiizzadtuk magunkat, mentünk is reggelizni, amire szintén nem lehetett panaszom, volt választási lehetőségünk bőven, de elsősorban a bundáskenyér volt az, amit nem hagyhattunk ott. Volt külön laktózmentes tej is, de én a szójatejet kóstoltam inkább meg müzlivel.

A délelőttöt a közeli Libegőparkban töltöttük, én még sosem ültem libegőn, terveztük már régebben, hogy felülünk a zugligeti libegőre (ahogy Szalóki Ági is énekli), de ez most beelőzte. Kolos kissé tériszonyos, ellenben én nagyon élveztem a libegést. Miután felértünk a tetejére, kiszálltunk, majd a közeli Oxigén túraútvonal egy részét jártuk be. Úgy döntöttünk, hogy az egészet végigjárjuk, de végül rossz irányban kanyarodtunk le, így hamarabb visszaértünk. De így is szép sétát tettünk az erdőben, ahol rajtunk kívül nem is járt senki és még egy kis őzikét is láthattunk. Mielőtt visszalibegtünk volna az alsó állomásra, még lehűtöttük magunkat egy-egy jégkrémmel. Nem mondom, hogy nem mentem volna még egy (-két) kört.

IMG_20170529_151527_672IMG_20170529_112415IMG_20170530_174909_458

Délután még sétálgattunk picit a környéken, megnéztük a vízesést, valamint József Attila szobrát is, aki még a ’30-as években járt Lillafüreden, itt írta Óda című versét (és szintén a Palotaszállóban lakott).

IMG_20170529_140912

5 órára masszázsra mentem, egy teljes testmasszázst kértem, közben Kolos (akiről azt hitték, hogy a férjem) a medencékben várt rám. Nagyon jól esett a masszírozás, teljesen feltöltődtem tőle (is), majd én is áztattam magam egy kicsit. Este a vacsi szintén remek volt, a dinnyét sem hagyhattam ki, a sütiket (ó, az a mangós szelet valami isteni volt!) pedig a teraszon fogyasztottuk el, miközben gyönyörködtünk a tóban.

IMG_20170530_180124_620

Másnap a reggelizés után (ezúttal ananász volt az egyik nyamim) kicsekkoltunk, a cuccainkat kivittük a kocsiba, de még maradtunk és fürdőztünk egyet, valamint Kolos is masszíroztatta egyet magát. Hogy ne csak bent áztassuk magunkat, kicsit ki is mentünk napozni a szálló udvarára.

Abszolút kimaxoltuk ezt a rövidke kis időt, amit itt töltöttünk és amennyire Kolos húzta a száját az elején, hogy ő nem akar wellnessezni, annyira jól érezte magát mégis. Szeretem, hogy nem vagyunk punnyadtak, hogy kihasználjuk az időnket, ami persze nem jelenti azt, hogy percre pontosan beosztjuk a napjainkat, de minden tőlünk telhetőt kihozzuk belőlük. Még így is maradtak ki programok, amik miatt még vissza kell jönnünk valamikor erre a gyönyörű helyre, mégpedig az utazás a kisvasúttal, valamint a barlangok végigjárása. Ettől függetlenül nem voltunk csalódottak, rengeteg élményben volt részünk, aktív programokat is beiktattunk, de a pihenésre is jutott idő. És ez szerintem pont így van jól, fel kell fedezni a környéket, de ki kell használni a pihenést szolgáló programokat is, legyen az ejtőzés a medencében vagy egy kis szaunázás.

IMG_20170529_201036_239IMG_20170530_181003_015

süninapló #05

Nem hiába él az a felfogás a köztudatban, hogy mielőtt az ember gyereknevelésre vállalkozna, először tartsa életben a szobanövényeit vagy képes legyen gondoskodni egy háziállatról. Franklin olyan sok mindenre megtanít minket, a vele történő foglalkozás olyan kompetenciákat fejleszt, amelyekkel amúgy nem vagy csak más formában kerülnénk kapcsolatba.

  • Franklin türelemre tanít. Süni létére nem meglepő, hogy félénk állatka, így igazi csodaszámba megy, ha a helyére visszatéve egyből az itatójához szalad és a nyilvánosság előtt issza a vizét. Ilyenkor néma csendben, mozdulatlanul kell várni, nehogy ősünisége megijedjen és beszaladjon a bújózsákjába, hiszen ritka pillanat az ilyen. Ugyanígy türelemmel és mozdulatlansággal jár az is, ha pisil-kakil vagy csak a Dreamies falatkáit nyammogja.
  • Franklin törődésre tanít. Mivel ő saját magát nem nagyon tudja ellátni és nyilván mi Kolossal azért vagyunk, hogy a tőlünk telhető legtöbb dolgot megadjuk neki, így nem kérdés, hogy az olyan apróságoktól kezdve, mint hogy mindig legyen táp a tálkájában, víz az itatójában, tisztaság a helyén, az olyan komolyabb dolgokig is, hogy a körmei mindig ápoltak legyenek és a lehető legtovább kihúzva a fürdetésig eltelt időt (Franklin utál pancsizni) azért ne egy bűzgombóc legyen a süni, ez mind a mi feladatunk, amire naponta oda kell figyelnünk. Takarítani a helyét, a kerekét mind-mind felelősség, de olyan dolgok, amiket szívesen megcsinálunk, hiszen ezzel neki teszünk jót.
  • Franklin az élet apró örömeire tanít. Amikor hazafelé tartok a munkahelyemről, mindig beugrik, hogy nemsokára már ölelgethetem a sünikét. Lehet akármilyen rossz napom, idegesítő utastársaim a villamoson, sünimanó mindezt két másodperc alatt el tudja velem feledtetni. Az esti filmnézéseket pedig mindig feldobja, ahogy pocakcimogatásért kuncsorog.
  • Franklin felelősségre tanít. Felelősek vagyunk érte, azért, hogy milyen élete, milyen életkörülményei vannak. Figyelnünk kell a hőmérsékletre, hiszen a sünik könnyen hibernálódhatnak, ha nincs megfelelő melegség biztosítva nekik. Minden reggel (még ha ő a legkevésbé sem szereti, hogy ébresztgetjük, mikor már végre alvásidő lenne) ellenőrizzük, hogy minden rendben van-e, nem történt-e vele bármi az éjszaka folyamán.
  • Franklin kitartásra tanít. Sokszor eszembe jut futóversenyeken, hogy ő éjszakánként mennyit tekeri a kerekét (elvileg akár 8-10 kilométert is lefutnak a sünik éjjelente), így hatalmas motiváció számomra és mindig ad egy kis löketet, ha már fáradnék.
  • Franklin elfogadásra tanít. Nem minden süni egyforma és bár nekünk ő az egyetlen sünink és igazából nincs is kihez hasonlítani, mégis tudjuk, hogy ő (és mint minden más állatka is) egy külön egyéniség. Franklin nem szalad akkor a kerékben, ha látjuk, csakis éjszaka, amikor leoltottunk minden lámpát és elcsendesedett a lakás, ő csak akkor jön elő. Nem szokott a hátára kenni semmit, talán max. kétszer fordult elő ilyesmi (a sünik, ha idegen szagot/ízt éreznek, akkor habzás kíséretében a hátukra kenik, mintha ezzel raktároznák el ezt az új “élményt”).

Franklinért felelősek vagyunk és nemcsak azért, mert a nevünk ott szerepel a származási lapján, hanem mert már több, mint másfél éve családtag és nagyon szeretjük.

DSC_0594DSC_0798

 

karácsonyváró

Kerülgetem a blogomat már egy ideje. Jó ideje. Időszakos eltűnéseim mindig is voltak, a lelkesedés hol megvan, hol pedig alábbhagy. Az utóbbi időben rákaptam, hogy a velem történt eseményeket, a számomra érdekes dolgokat kép formájában dokumentáljam az Instagramon. Az persze nem ugyanaz, mint amikor egy élményhez sok-sok szöveg is társul.

De most itt vagyok, ezen a platformon is kicsit “bejelentkezek”, hogy mi is a helyzet mostanság. Lassan itt a karácsony, vasárnap már a harmadik adventi gyertya is égni fog. A tél egyelőre csak hideg formájában köszöntött be, bár vannak reggelek, amikor kicsit kifehéredik a táj, de a hóesésre még várni kell. A lakásban már fellelhető egy-két karácsonyi dekoráció, nem erőltetett formában, csak egy-egy mécsestartó, apró dísz imitt-amott. A zabkásánkra mostanában fahéj vagy mézeskalács fűszerkeverék is kerül a hangolódás jegyében, a szezonális kínálatot kihasználva pedig szinte mindig van itthon édesburgonya, cékla, sütőtök, datolyaszilva, citrusfélék, gránátalma. Tegnap édesburgonya chipset készítettem sorozatnézéshez, a céklát pedig előszeretettel reszelem bele zabkásába vagy turmixok megszínesítőjeként használom fel. Franklin ezt a színes zöldséget nem kimondottan értékeli, annál inkább a datolyaszilvát, amit picit összepaszírozva adok neki és meg is eszi az utolsó falatig. A zöldségek kimondottan jó sütemény összetevők, Kolos nemrégiben meg is jegyezte (kissé finomkodva, hogy azért el ne bízzam magam), hogy egész finomak ezek a kissé furcsa sütik, amikbe olykor cukkini, sütőtök vagy cékla is kerül. Mivel önmagában nem rajong egyikért sem, így próbálom belecsempészni az étkezésébe ezeket az egészséges hozzávalókat, úgy tűnik sikerrel.

Nemrég olvastam egy dán szokásról (mostanában rákattantam Dániára, bakancslistás tétel!), a hygge-ről, amit nagyjából úgy lehetne lefordítani, hogy (nem csak téli) kuckózás, közös étkezés barátokkal, családdal, gyertyafény, jó hangulat. Ezt a hygge életstílust próbálom én is alkalmazni a mindennapokban, amihez elég annyi, hogy gyújtsunk pár mécsest, elmerüljünk egy jó könyvben, közösen (vagy akár egyedül) süssünk illatos sütiket vagy sütőtököt, kávézós-beszélgetős délutánokat szervezzünk vagy elmerüljünk egy kád forró és habbal teli vízben. Ehhez a hygge-hez kapcsolom én a slow mozgalmat is, kicsit hasonlít a kettő abban a tekintetben, hogy mindkettő picit lelassít, a jelenre fókuszál, az apró örömökre fekteti a hangsúlyt. Ebben a hygge-szellemben várom idén a karácsonyt és próbálom a környezetemre is kivetíteni ezt az életérzést. (Ha valaki, hát Franklin tudja mi az a hygge, most is, miközben ezeket a sorokat írom, itt durmol a hasamon elterülve.)

Befejezésként pedig itt egy videó a hygge-ről:

 

 

 

Nyaralás Montenegróban (3. rész)

Az utolsó részben:

  • Kotori erődítmény
  • Lovćen
  • Jaz strand
  • Tapasztalatok, vélemény

Az utolsó előtti nap reggelén korán csörgött az ébresztőóránk, mivel minél hamarabb útra akartunk kelni, hogy megmásszuk a kotori várfalat. Az amúgy reggel 8 óra után már fizetős túra kicsit korábban indulva még ingyenes, érdemes kihasználni a lehetőséget, nem is csak a pénz, hanem a jóval kisebb turistaáradat miatt. Nagyjából fél óra alatt, sok-sok lépcsőt megmászva, fel is értünk a Szent János erődítmény tetejére, ahonnan csodás kilátás nyílt az öbölre és a városra.

dsc_1065dsc_1069img_20160909_074212

Délután ismét új strandot fedeztünk fel, elsőként a Ploče strandot néztük meg, de az annyira nem tetszett a partszakasz miatt, így inkább a Jazt választottuk, amiben nem csalódtunk. A part itt köves volt, de ismét hasznát tudtam venni a szuper tengerjáró cipőmnek.

img_20160909_183538dsc_1072dsc_1077

Az utolsó napot ismét kirándulással indítottuk, ezúttal a Lovćen Nemzeti Parkba mentünk, ahová sok-sok szerpentinen vezetett az utunk. Miután a hegytetőn kiszálltunk a kocsiból, rá kellett jönnünk, hogy bizony kissé alulöltöztünk az ottani időjáráshoz, így némileg vacogva gyönyörködtünk a kilátásban és szívtuk be a friss, hűvös levegőt. Katica néni szerint itt a legtisztább a levegő, tisztább, mint Svájcban, így bőven juttattunk belőle a tüdőnkbe. A hegytetőn állt egy mauzóleum, ahová kemény 3 eurót kellett volna fizetni fejenként, de mivel látták rajtunk, hogy kicsit soknak tartjuk ezt az árat, mondták, hogy van diákjegy is, úgyhogy ezzel bementünk. Ennyit arról, hogy már közelebb vagyunk a 30-hoz, mint a 20-hoz. A mauzóleum egyébként nem volt egy különösebben érdekes látvány, annyit kell róla tudni, hogy itt található Njegos, a híres montenegrói költő és filozófus síremléke. A mauzóleum mögött viszont újabb csodás kilátás várt ránk .

dsc_1083dsc_1091dsc_1095image-0-02-01-cc935117088675907d269c7c0047a4aa45b06c24c75e93c12b58f800b6a8ab01-vdsc_1101img_20160911_070902img_20160911_084535img_20160911_085121

Az utolsó strandoláshoz ismét a Jazt választottuk, ám előtte még elugrottunk a közeli hipermarketbe, ahol láttuk, hogy az ott megvásárolt húsokat a bolt melletti sütödében egy bácsi megsüti ingyen. Vettünk is ćevapit, amit frissen megsütöttek nekünk, majd a strandon el is fogyasztottuk. Kár, hogy nem találtunk rá előbb erre a lehetőségre, itt ettük talán a legjobbat az egész nyaralás alatt.

image-0-02-01-9d88ee0ceaf586d2e11a050ac60484dfe4690e9b3396fb1a55f465a08c1686e8-v

Őszintén szólva kissé tartottam tőle, hogy rossz élményeket is szerzünk majd a nyaralás során, sok rémhírt lehetett hallani innen-onnan, hogy büntetnek a rendőrök stb., szóval ilyen tipikus turista riogató dolgokat. Nos, mi ilyesmivel egyáltalán nem találkoztunk. Se Horvátországban, se Bosznia-Hercegovinában, se Montenegróban nem volt gondunk az utakon, de még a határokon sem kellett várakoznunk sokat, talán egyszer, Bosznia és Montenegró között, és akkor is max. 20 percet. Baby Dokkerrel sem volt gondunk, szépen bírta a sokszor meglehetősen meredek utakat, és a határátkelőknél is csak bekukkantottak a csomagtérbe, nem szedték szét szerencsére az egész autót.

Horvátországról nem írnék részletesebben, ott már sokszor jártam és igazából egyáltalán nem nyújtott újat, ami persze nem jelenti azt, hogy nem szeretem. Sokkal nagyobb élmény volt Bosznia-Hercegovina, amitől picit tartottunk, de inkább csak érdekes volt. Az út szélén egy plakátragasztó fickó a leszedett plakátot égette, egymást érték a fügeárusok, mindenfelé mecseteket láttunk és szétlőtt házakat.

Sok helyen olvastam, hogy a montenegróiak mogorvák. Tény, hogy a pénztárosok azok (bár volt egy kivétel), de szerintem a többség Magyarországon is az. Ellenben az apartmanhoz közeli pékségben egy nagyon kedves lány szolgált ki minket, a hússütödében szintén rendesek voltak és a tengerparti étteremben is. Néhány strandon volt személyzet, akik szintén kedvesek voltak, bár inkább ne lettek volna azok és szedték volna össze a szemetet a parton, mert számomra ez inkább volt zavaró, mint az, hogy hogyan viselkednek.

Szintén elterjedt tény, hogy Montenegró olcsó. Én inkább nevezném megfizethetőnek, mint olcsónak. Az árak nagyjából a hazaiakhoz hasonlóak, és amit a leginkább sajnáltunk, hogy nem nagyon találtunk egyszerű, 2-3 eurós strandkajákat, amik pl. a Balatonnál vannak. De a helyi ételekből azért sokszor jóllaktunk, és kétszer is egy kotori kis hamburgerezőben ettünk.

Bár még nagyon sokat kell tanulnom és fejlődnöm, de azért sikerült hasznosítanom a pár éve az egyetemen megszerzett szerb nyelvtudást, legalábbis a vásárlásoknál el tudtam mondani (ha nem is tökéletesen), hogy mit kérünk és Kolost is tanítgattam egy-két dologra.

Összességében nagyon tetszett a nyaralásunk, az, hogy Mostarba eljutottam, ez a mai napig hihetetlen öröm számomra, de Montenegróban sem csalódtam és biztos vagyok benne, hogy még visszatérünk ide, hiszen rengeteg látnivaló van még. Katica néninél szuper szállásunk volt és ő is rengeteg hasznos infóval látott el bennünket, úgyhogy bátran ajánlom mindenkinek. Azóta is visszavágyom.

Do viđenja, Crna Gora! Vidimo se!

Ó, és most már így néz ki az Európa térképem:

d82e46d8af04cb3d3f47144bc55a1ff8

Nyaralás Montenegróban (2. rész)

A 2. részben:

  • Perast
  • Stari Bar
  • Ulcinj

Montenegrói kalandozásunkat Perastban folytattuk, ahol egy kis sétálgatás után befizettünk egy rövidke hajóútra, ami az egyik közeli kis szigetre vitt minket. Perastnál két sziget található, az egyik nem látogatható, az szabadkai papok tulajdonában áll, a másik sziget pedig egy mesterséges sziget, amit a mai napig építenek. A mendemondák szerint megjelent itt egy ikon, mire a helyi tengerészek elkezdték hordani ide a köveket, miszerint ők itt építenek egy szigetet. A szigetre azóta épült egy templom is, ahol megtekinthető ez az ikon, valamint a házasságnak is jót tesz, ha a menyasszonyok itt hagyják a csokrukat, így ezekből is látható pár. A templom melletti múzeumot is megnéztük, itt többek között van egy gobelin, amit egy férjét hazaváró nő készített, többek között a saját hajából (a képen látható angyalkáknak az egyik oldalon még barna, majd egyre inkább őszbe forduló a hajuk színe). A gobelin annyira aprólékos, hogy a nő bele is vakult, mire elkészítette. Hogy hazatért-e a férj, azt nem tudni, de állítólag ő küldte a hölgynek az értékes fonalakat.

dsc_0992dsc_1001dsc_1025image-0-02-01-a87056093c8847e30a650aca00d1fb24c9870170122ca3d004402b1e857d0b31-vdsc_1004dsc_1005dsc_1014dsc_1021dsc_1026dsc_1028dsc_1030

A városnézés után még elautóztunk Herceg Noviba, ahol végül nem szálltunk ki, majd hazamentünk, és a nap hátralévő részét már a szálláson töltöttük, mert elég rossz idő lett és esett is az eső.

Másnap reggel úgy volt, hogy átköltözünk az eredetileg foglalt szobába, mivel az erkélyesbe már jöttek az új vendégek, viszont szerencsénk volt, mert a másik erkélyesből elutaztak a lakók, így oda át tudtunk menni és Katica néni még olcsóbban is kiadta nekünk.

A csúnya felhők elől menekülve dél felé vettük az irányt, elsőként Bar óvárosát, Stari Bart néztük meg, ahol mindenféle kőromok és régi török fürdők között mászkálhattunk. Sajnos a kilátás nem volt túl szép.

dsc_1040dsc_1041dsc_1044dsc_1046dsc_1047dsc_1048dsc_1050

Utunkat még délebbre folytattuk, egészen Ulcinjig autóztunk, ami már majdnem Albánia, nagyon közel volt innen a határ, jó lett volna átmenni, de nem úgy készültünk, majd legközelebb. Ulcinjban jött el az én időm, az addig első helyen álló Sveti Stefan strandja lecsúszott a dobogó második fokára. Ulcinjról tudni kell, hogy kb. 12 km hosszú homokos strandja van (hú de irigyeltem az ott futókat!), így kiélhettem magam, átugráltam a hullámokat, kagylókat gyűjtöttem (még egy kisfiú is segített), szóval egy picit újra gyerek lehettem egy kis időre. A strandon volt egy étterem, így oda ültünk be ebédelni, Kolos halat evett én pedig ćevapit, majd folytattuk a lubickolást és élveztük, hogy ott végre süt a nap.

image-0-02-01-81c311356074979ba203d61a89d9eb9a455c39fad50f6e203a2e7bbd9e4d52cf-vimage-0-02-01-de5a928a4db9b32551e1ed95d5d83254afc1a2d48515464c6e03db5febc17505-vimg_20160908_194227img_20160908_194626

A következő részben írok a túráinkról, megmutatom a gyönyörű kilátást, valamint beszámolok a benyomásokról, amik az út során értek.

 

Nyaralás Montenegróban (1. rész)

Három részre osztom a beszámolómat, hogy egyszerre ne nyúljon túl hosszúra, ugyanakkor minden élményt meg tudjak osztani.

Az első részben:

  • Podaca (Horvátország)
  • Mostar (Bosznia-Hercegovina)
  • Megérkezés a szállásra, Kotorba
  • Trsteno, Sveti Stefan
  • Tivat (Porto Montenegro), Prčanj

Kolossal már régóta terveztük, hogy egyik évben Montenegróba megyünk nyaralni és idén végre sikerült is megvalósítanunk. Szeptember 2-án indultunk útnak Baby Dokkerrel, elsőként Horvátország felé vettük az irányt. Mivel az út meglehetősen hosszú volt, így egy megállót beiktattunk, Podacában, a horvát tengerparton töltöttük az első éjszakát egy kempingben. Már délután odaértünk, így bőven volt időnk a strandolásra is. Gyanútlanul letelepedtünk a parton egy olyan részre, ahol senki sem volt, és nemsokára meg is tudtuk, hogy miért, a hullámok kicsaptak egészen a partra, majdnem eláztatva a cuccainkat. Szerencsére még a nagyobb hullámzás előtt sikerült megmártózni a melegnek nem mondható tengerben, de ilyenkor nincs rinya, bele kell menni. Végre felavathattam a szuper tengerjáró cipőmet is, amiben csupa móka és kacagás volt a köveken lépkedni, nem telt el nap a nyaraláson, hogy ne magasztaltam volna az egekig. Estefelé még sétálgattunk egyet a parton, megnéztük a naplementét, majd fáradtan dőltünk be a sátrunkba.

dsc_0930dsc_0934dsc_0937dsc_0938dsc_0945dsc_0947

Másnap már korán reggel összeszedtük a sátorfánkat és indultunk is tovább, mégpedig Bosznia-Hercegovinába. Régóta nagy álmom volt eljutni Mostarba, megnézni a híres Öreg-hidat, és ez az álmom aznap teljesült.

A Neretva folyón átívelő Öreg-hídról (azaz Stari Mostról) tudni kell, hogy amellett, hogy az UNESCO világörökség része, számos hagyomány is fűződik hozzá. Állítólag nem igazi mostari az, aki még nem ugrott fejest a hídról. Ez a helyi őrület a mai napig tartja magát, bár eleinte a házasulandó ifjaknak volt egy erőpróbájuk a mélybe vetődés, most már elsősorban a turistáktól befolyt pénzösszeg nagysága a mérvadó egy-egy ugrás előtt. Ottjártunkkor is ugrottak, bár pont lemaradtunk, mert elég sokáig húzták az időt a pénzgyűjtéssel. Az eredetileg a 16. században épített hidat ’93-ban a szerb-bosnyák háborúban lerombolták, mi már a 2004-ben újjáépített hídon sétálhattunk át. A neten fellelhető képek alapján nagyobbnak gondoltam a hidat és a kövek csúszósságára sem készültem fel megfelelő lábbelivel, de ennek ellenére jó élmény volt. A híd a fő látványosság, de a körülötte elterülő óváros is remek kikapcsolódást nyújt. Zegzugos sikátorok, színes házak, árusok, muzulmán nők mindenütt és persze rengeteg turista. Mivel mi délelőtt jártunk ott, így megúsztuk a nagyobb áradatot, és nyugisan le tudtunk ülni egy híd melletti kávézóban. Megkóstoltam az igazi bosnyák kávét, valamint a baklavát.

dsc_0948dsc_0949dsc_0952img_20160903_164142image-0-02-01-31a6b57af0e3597a9359e46cde653789c27cc9649676dd3feb6ba26173da60b4-vdsc_0950dsc_0951image-0-02-01-8ee0d522af0b4b0c03bf78867a13ee3576279590dfecb3e76cd812880df505b6-vdsc_0953image-0-02-01-beb75034676309fb4682dc478cc17469659e8a3cad9ca697fb546c7cb4d9c77e-vimg_20160903_165513

Elbúcsúztunk Mostartól, majd tovább folytattuk utunkat, most már Montenegróba. Déltől tudtuk elfoglalni a szállást, ez egy picit megcsúszott, így csak késő délután értünk Kotorba. Az apartmant könnyen megtaláltuk, szállásadónkat már annál kevésbé, hiába kopogtunk, senki se nyitott ajtót. Végül hangokat hallottunk az emeletről, ahová becsöngettünk, majd némi angol társalgás után kiderült, hogy Katica néni fiához van szerencsénk, aki más vendégeket várt, így aztán egy idő után átváltottunk magyarra és Katica néni is előbukkant. Itt említeném meg, hogy Katica nénit és apartmanját a neten ajánlották többen is, emiatt írtam neki még pár hónapja, hogy lenne-e kiadó szobája. Az erkélyes szoba, amit kinéztem, már foglalt volt, így egy erkély és tengerre néző kilátás nélküli szobát foglaltam le, mondván, hogy a legkevesebb időt fogjuk csak ott tölteni. Ám odaérkezésünkkor kiderült, hogy az erkélyes szobát lefoglalók nem érkeztek meg, így miénk lehetett a “nászutas” szoba. Kipakoltunk, majd lementünk a tengerhez, én fürödtem is, mert nem telhetett el úgy nap, hogy ne legyek tetőtől talpig sós (csak egy nap volt, hogy nem fürödtem a tengerben, mert esett az eső). A napunk ismét mozgalmasan és fárasztóan telt, de vacsira még átugrottunk az apartmannal szemközti hússütödébe, ahol kértünk két óriási pljeskavicát, amit az erkélyünkön fogyasztottunk el. Éjszaka nem sokat aludtam, mert egy dalolászó fickó mulattatta a népet szerb nótáival valahol a közelben.

dsc_0954dsc_0956dsc_0958

Szeptember 4-e kicsit szomorúan indult, mert aznap volt Franklin első születésnapja és mi nem lehettünk vele. Sünimanó az egész nyaralás alatt nagyon hiányzott nekünk, minden nap sokat emlegettük meg videót néztünk róla Kolos telefonján.

A napjaink Katica néni útmutatásával kezdődtek, mindig volt egy-két ötlete, hogy aznap éppen merre vegyük az irányt, mit nézzünk meg. A jó időre való tekintettel a strandolás mellett döntöttünk, elsőként Trsteno homokos strandjára mentünk. Ez a homokos strand cseles volt, mert kint homok volt, majd a vízben kb. 1 méteres sávban kövek, majd ismét homok. Ezt az 1 méteres részt a szuper tengerjáró cipőmben tettem meg, majd kihajítottam Kolosnak, mert a továbbiakban már nem volt rá szükségem. Bár korán érkeztünk ide, hamarosan megtelt a strand, egymás hegyén-hátán voltunk a parton és a zene is egyre hangosabb lett, így tovább álltunk.

dsc_0962image-0-02-01-1a56ca5af341f78a08a54ba92321ee031b8723376c11f0422e22018ce3a525b9-v

A strandolást Sveti Stefanon folytattuk, ahol köves volt a part és az előző strandhoz képest bőven el lehetett férni. Az úszkálás és napozás után még megnéztük a közeli puccos strandokat (80 euró volt ezeken a napernyő bérlés), majd sétáltunk a tenger melletti fenyőerdőben.

dsc_0963dsc_0965image-0-02-01-03ecf05c9859162b1778ddc7046cd71912703bdcb6ba9ae40b498b11523cd97b-vimg_20160904_221127img_20160905_203712dsc_0966dsc_0969image-0-02-01-f19c96c710f075037125eb5ddff8f04300ef085652a0a6781943db3a89c84b94-vdsc_0970img_20160905_212915

Eddig tartott a napsütéses idő, a hétfőt már kicsit borongósabban indítottuk. Délelőtt Tivatba kocsikáztunk, ahol megnéztük a Porto Montenegrot, vagyis a nagy kikötőt, ahol hatalmas yachtok ringatóztak a vizen. Picit arrébb viszont már nem volt minden ennyire csilli-villi, így végül itt kimaradt a strandolás.

dsc_0974image-0-02-01-40dbd93b099d3f1f2593d82b9c1a1c90b64efb7f5a0b06ab48b19d3f1a71df0c-vdsc_0973image-0-02-01-45cf145c9f58aa1d32a013ca742fd3b70a980c4f83e70c12e0553c0fdbd6ed7f-vdsc_0976dsc_0977

Délután egy nagyon klassz helyet találtunk a strandoláshoz, Prčanjnál volt egy elhagyatott szálloda, ami előtt elhaladt egy sétány, itt felfedeztünk egy kis stéget, ahol remekül tudtunk pihenni, fürdeni, Kolos még ugrált is a vízbe. Sajnos az eső lába itt is lógott, de megúsztuk egy kis csepergéssel.

img_20160906_164452

Vége az első résznek, a következőkben beszámolok a kis hajóutunkról, a legjobb strandról és még sok érdekességről.